Hello kedvesem!
Kíváncsi vagy a történetemre? Biztosan?! Rendben, akkor gyere és foglalj helyet itt megellettem.  
Egy életet leírni nem könnyű feladat, főleg az én őrült, mozgalmas és meglepetés teli éveimet. Szóval… 1975 novemrber 2-án jöttem a világra. Anyám harmadik gyermeke lettem és szintúgy kislány, mint a két nővérem. Nevemet anyám legkedvesebb nagynénje, Phoebe néni után kaptam és pont mint a testvéreimnek, nekem is P.H lett a monogramom.
Sokak szerint gyönyörű, ugyanakkor elég eszes és rafinált baba voltam. Csak akkor adtam hangot nemtetszésemnek mikor már szükségét éreztem. Anyám születésem után néhány évvel halt meg egy balesetben, amiről a nagyi sosem mesélt nekünk eleget, mert így volt. Ezt mind a hárman éreztük és legalább ebben az egy dologban maximálisan egyet is érettünk. Ezután engem és a testvéreimet is nagyi vett a szárnya alá és neki köszönhetően lettünk ilyen érett és jól nevelt felnőttek. Na jó… csak Prue és Piper, mert én valahogy mindig kilógtam a sorból. Lehet, hogy csak azért meg annyival kisebb voltam náluk, de valószínűleg csak a stílusunkbeli különbségek gyanánt, mindig én voltam a kis lázadó, a család feketebáránya.
És én ezen jelző hallatán , valami „csoda folytán” sosem lettem mérges az adott illetőre, aki ajakán egyszer is így illett. Ellenkezőleg. Örültem neki, mert tudtam így legalább én ki fogok innen törni és nem leszek olyan kalickába zárt madár, mint ők. De csak egyszer…
Az általános iskolában jó tanuló voltam, mindig tanultam egy – egy dolgozatra, hisz meg akartam felelni nagyi összes szigorú szabályának amit a neveltetésünk érdekében állított fel még akkor, mikor Prue kezdte az iskolát. A gimnáziumban már kevésbé tartottam magam ezekhez a szabályokhoz. A nyelvem megeredt, amit csak a kamaszodással magyaráztak a körülöttem lévők, de ez az időmúlásával sem változott sokat. Már nem érdekeltek annyira a törtek, sem Shakespeare, hanem inkább a dögösebbnél dögösebb végzős, illetve már egyetemista srácok, akikre még anno gólyás évembe figyeltem fel.
Hetente hoztam haza a fiúkat, amit a nővéreim és a nagymamám csak egy szemforgatással véleményeztek, ám semmit nem szóltak.
A jó eszemnek, nem pedig a szorgalmamnak köszönhetően sikerült több-kevesebb sikerrel letennem az érettségit is, de ennek már nem tudtam felhőtlenül örülni. Mivel a nagyi állapota az évek során s, hogy 3 lányt kell nevelni komolyan megromlott, viszont ahogy láttam Prueé annál kevésbé. Hisz egy nap –kis túlzással- vagy hatszor láthattuk megcsillanni a jegygyűrűjét bájos kezén. Így hát mondanom sem kell, hogy „Ms Énszervezemegalegjobbesküvőt” még nagyit is feledtette állapotáról, rengeteg ötletéről.
Nem is telt el olyan sok idő és már a vacsoraasztalnál ültünk. Az egész nagycsalád. Nagyi betegen, Prue izgatottan, Piper meg kíváncsian várta a vacsorakritikát a jegyespártól. Óóó ekkor ismertem én meg Roger teljes valóját, aki már az előétel kihozatalakor meglepően nyájas volt a „szerény”, még akkor is enyhén rebellisszemélyemmel. Ekkor persze csak mosolyogtam vissza a boldognak tűnő vőlegényre, majd rá pár hétre mikor Prue és Piper is hazaköltözött North Beachből (nagyi súlyos állapotromlása miatt) Roger nem csak az új és tágas szobán meresztette a szemét pakolás közben.
Minden percben, mikor egy légtérben keveredtem vele valami véletlen folytán egyre tolakodóbb lett, majd –a „fénypontként”- a lehető legcsicsásabb és legízléstelenebb virágcsokrokat küldözgette a címünkre, de nem a menyasszonyának, hanem nekem. Ekkor már persze tudtam mi is lenne a helyes megoldás. El kellene mindent mondanom Pruenak! Na de ez sem volt olyan egyszerű, mint azt az emberlánya gondolná… Hisz az idősebbik nővéremmel olyanok voltunk, mint a tűz és a víz. Parázsvitáinkat szinte mindennap megvívtuk, és ha nem lett volna a színtéren a nyugodóságáról híres Piper, bizony nagy bozóttüzek is kialakulhattak volna egy-egy szituációban. Féltem szólni zaklatómról, mivel talán azzal vádolt volna Prue, hogy én kezdtem ki a vőlegényével az első adandó alkalommal.
Megoldásként így csak az szolgált, hogy elutazzak. Tudtam, hogy szörnyen önző döntés, hisz a nagyis is már nagyon beteg, de nem bírtam elviselni a mindennapi konfliktusokat, Rogert és a feketebáránynak járó szerepet, ami egykor még olyan hízelgő volt számomra. A lehető első alaklommal megvettem a jegyem New Yorkba, a nagybetűs ÉLETBE és úgy terveztem, hogy ott majd megtalálom a helyem. De tévedtem, már megint, s valószínűleg megint Prue-nak, vagy Piper-nek lett volna igaza. Bár New York remek hely és sokat változtam ott (nem mellesleg remek embereket ismertem meg) az önállóságnak köszönhetően, de mégis a rajtam uralkodó honvágynak végre engedtem oly’ sok év gyötrése után. Zavart a tudat, hogy otthon neheztelnek rám a nagyi temetése miatt, valamint hiányzott Piper anyáskodó, Prue oktató hangneme.
Hosszú vacillálás után mertem csak felhívni Pipert, meséltem neki a helyzetemről, az érzéseimről és persze a velük való félelmeimről is, és most már ő is azon a nevezőn van, hogy térjek haza. A gyökereimhez, mivel hátha itt most majd magamra találok. Véglegesen.
Valószínűleg most már az ágyneműt húzza a vendégszobába, az egykori ágyamra és már biztos sütőt, valami finomságot. Prue meg… valószínűleg most ér haza a munkából. Kiszusszantja magát és főz egy teát, de csak akkor ha Piper még nem előzte meg ezzel. És persze az érkezésemről mit sem tud, mivel közös megegyezés alapján arra jutottunk Piperrel, hogy neki nem szólunk semmit. Szeretném a nővéremet meglepni, ugyanakkor félek a szeme elé kerülni, hisz van oka arra, hogy mérges legyen rám.
Én meg… én meg most itt ülök melletted kedves hallgatóm. A repülőgép ablak felőli részén és várom, hogy megérkezzek. Hogy hazaérkezzek és felfedezzem, mit is rendelt el nekem a sors igazából.
szószám: 861
zene: Soo this is my history