A neve egyben a végzete is lesz. Libitia, avagy a halál. Jól nézd meg a lányod, Clarissa! Első lépésben az ő lelke válik majd a halál martalékává, később ő fogja aláírni halálos ítéletedet, ha eljön az ideje. Végül, miután a világra szabadítottam a szörnyet, amivé vált, és bevégezte a pusztítást, amit neki rendeltem, megölöm. Életedben csupán a halál jut majd osztályrészedül, Kislányom– suttogta az apa, miközben a csecsemőt karjában ringatta.

Mezítelen talpam a rideg, jeges kőhöz ér, mire testemen jóleső borzongás fut végig. Puha, hófehér bőröm rásimul a kőre, végigsiklik rajta; az érintés röpke pillanatát maradéktalanul kiélvezem, miközben a szabadság mámorában fürdőzöm. Közel ezer éves rabság után, mikor már nem is remélhettem az édes szabadulást, újra eljött az én időm, másodszor is felvirágzik életem, ám többé senki sem állhat az utamba, arról kezeskedem.
Nivei elpusztult, én viszont élek, és éppen az ő halálából nyertem új életet. Egykoron, a Megváltó eljövetele utáni első ezredfordulón foglyul ejtett, földi porhüvelyemet koporsóba helyezve az anyaföld keblébe zárt, szennyes lelkemet pedig a semmibe száműzte. Testetlenül, erőmtől megfosztva lebegtem valahol a világ peremén, és vártam, ezer éven át türelmesen vártam Nivei halálára, ami megtörhette az átkot, és visszahozhatott az életbe. Nagy erejű boszorkány volt ő, ki hatalmát a jó szolgálatába állítva igyekezett megszabadítani a világot a gonosztól, ám a tökéletességben tátongott egy óriási lyuk- mely végül el is veszítette a jóembert – a megbocsátás erénye, az elvakultsága, mely ott is jót keresett, ahol csupán a lelketlen gonoszság vert tanyát. Bennem is látott valamit, ezért ahelyett, hogy rendesen megbosszulta volna a sok száz általam kioltott ártatlan életet, félmunkát végzett. Úgy hitte, a vezeklés segíthet korcs lelkemen, így csupán száműzetésre kárhoztatott.
A szabadság édes íze. Mélyet szippantok a föld alatti üreg dohos, nyirkos levegőjéből, kezeim felfedezőútra indulnak oly’ rég érintett testemen. Két ujjamat óvatosan végighúzom hasamtól nyakam vonaláig, és megrészegülve a mámorító tapasztalattól, hevesen átölelem magam, fedetlen kebleim karjaimhoz préselődnek, majd beletúrok hajamba, és élvezettel simogatom tincseimet. Csilingelő kacagásom törte meg a csendet, melyet felerősítve vernek vissza a csupasz falak.
- Megszabadítottál. – Ellágyuló pillantásom az előttem álló gyűlölt férfi arcára siklik. Karjaimat ölelésre tárom, felfedve bájaimat, melyeket semmi sem rejt el a kutató tekintet elől, ajkaim kedveskedő mosolyra görbülnek; testtartásom, arckifejezésem átszellemült, hívogató. A férfi, hajdani démoni szeretőm, egy pillanatig tétovázik, majd elvesztve maradék önuralmát, pár lépéssel előttem terem, és durván megragadja derekam. Törékeny testem behódol a nála erősebb akaratnak, ajka már majdnem az enyémhez ér, amikor arca hirtelen megvonaglik, hátratántorodik, majd egyensúlyát veszti. Kecses mozdulattal térek ki a térdre rogyó férfi útjából, jobbomban ezüstös penge csillan meg a gyér fáklyafényben. A tőrt markoló kezemet a rácsepegő vér lassan egyre vörösebbre festi, miközben tekintetem szinte issza a szenvedő férfi látványát, aki utolsó gyötrő harcát vívja meg, melyben vereséget fog szenvedni.
- Ha jól sejtem, megőrizted régi jó szokásodat, hogy méreggel átitatott pengéjű tőröket hordasz magadnál – kuncogok, és végignyalom alsó ajkam, ahogy a férfi arcát eltorzítja a kín. Lassú és borzalmas lesz halála, ez pedig nagyon is boldoggá tesz.
- Miért…tetted ezt? – nyöszörgi. Valóban nem sok okom volt végezni vele, hisz lényegében a tenyeremből evett, sőt értem, csakis értem kutatta fel Niveit, hogy végezzen vele és visszahozhasson. Láttam rajta, csillogó íriszein, hogy heves reményeket fűzött kettőnkhöz, amik most vele együtt hullnak a porba.
- Mert gyűlölöm a fajtádat. A férfinál rohadtabb, mocskosabb állatot még nem hordott magán a Föld, és megesküszöm, Drágám, hogy engem többé egyetlen ilyen féreg sem fog birtokolni. Ne erőlködj, Édes, utolsó kívánságként válaszolok fel nem tett kérdésedre. Elmesélem, ki vagyok, és miért kell meghalnod. – Bájosan elmosolyodom, és kényelembe helyezem magam, úgy hogy tökéletesen láthassam a lelkét kilehelő férfit. – A nyolcadik században láttam meg a napvilágot, egy longobárd nagybirtok egyik mocskos rabszolgakunyhójában. Apám démon volt, a birtok ura, anyám boszorkány, rabszolga és kiszipolyozott szerető. Az apám démoni származása ellenére az emberek közt élt, és fölöttük basáskodott; longobárd nagybirtokosnak adta ki magát, aki abból szerezte hatalmát, hogy Nagy Károlynak, a frank királynak - aki abban az időben aratott győzelmet a longobárd nép felett, és olvasztotta be országukat birodalmába - besúgójaként működött; értékes információkat szolgáltatott ki az uralkodónak ’honfitársairól’.  Eközben pedig pokollá tette az életemet. Ha éppen úgy adódott kedve, félholtra vert, vagy anyámmal tette ugyanezt, és kényszerített, hogy végignézzem, máskor, ha szerinte szemtelen volt a tekintetem, hetekig éheztetett, miközben alantas munkásaival együtt a földeken kellett dolgoznom, a suhogó korbács árnyékában. Sosem tudtam meg, miért gyűlölt ennyire. Viszont mindez semmi volt ahhoz képest, ami később következett. Mihelyst serdülőkorba léptem, és nőiesedni kezdtem, lecserélte anyámat. Megölte őt, és engem kényszerített az általa végzett szolgálatok teljesítésére. Az apám szeretője lettem. – Keskeny vonallá préselem ajkaimat, kezeim ökölbe szorulnak. – De megtörnie sosem sikerült. Ahogy a napok múltak úgy erősödtem, hatalmam és gyűlöletem tüze egyre magasabbra csapott. Az apám botor módon nem korlátozta erőmet, ugyanis úgy vélte, anyámhoz hasonlóan oly’ gyenge és megtört vagyok lélekben, hogy soha sem merek majd lázadást megkísérelni. Tévedett, anyám halála után húsz évvel, a saját kezemmel tekertem ki a torkát, majd továbbálltam a pénzével. Kalandozásaim során ismertelek meg téged, és mivel hasznomra lehettél, megtartottalak. Hosszú időn át hódoltam kedvtelésemnek, férfiakat kínoztam és gyilkoltam meg, bosszúból szenvedéseimért, de elvettem a sulykot. Nivei, a nagy erejű boszorkány felfigyelt rám, és a nyomomba eredt. Sokáig bujdostam, hisz erőm sehol sem volt az övéhez képest, de megtalált és száműzte lelkemet. Most pedig, neked hála, újra az emberek közt járhatok, mikor legnagyobb ellenségem halott, és ezer év elég volt, hogy hibáimból tanuljak. Kívánj nekem szerencsét, Drágám! – ugrok fel kacagva, és boldogan összecsapom tenyereimet. Ugyanebben a pillanatban a férfi tekintete utoljára felkeresi az enyémet, majd vér buggyan ki szájából, és egy hörgéssel elterül a padlón. Odalépek hozzá, és egy csókot lehelek homlokára, majd lágy mozdulattal lezárom szemhéjait. -  Jó éjszakát, Kedves!