Könnyed mosolyt villantottam Libitinára, szavait hallván. Aranyos próbálkozás, de persze úgysem adom ingyen, amiért jött. Ritka az, ha valakinek ajándékba adok valamit, az vagy teljesen lényegtelen, vagy egészen más módon változtatja meg az illető életét, mint ő maga hinné először. Valamiért annak a legtöbb esetben nem örülnek. Tekintetem követte a nősténydémon kecses lábainak, ringó csípőjének mozgását. Na igen, a halandók között egészen biztosan komoly sikereket tudott velük elérni, elvégre megdolgozott a hírnevéért. Nem is kicsit. Szemeim pillantása tovább rebbent az ujjaira, amelyek egy hasas üvegcse oldalát simították végig, amire vállat vontam:
- Azt akár el is viheted ajándékba, régi barátom - szélesedett ki egy kissé a vigyorom, megnyomva hangsúlyosan a kifejezést, hisz ezt sem ő, sem én nem gondoltuk komolyan. - Korai készítményeim egyike, leginkább halandók ellen való, én fekete vérnek neveztem el, ha még jól emlékszem. Három évezrede is megvan már mikor kitaláltam a receptjét, egy-két dologban tompul a memóriám azért nekem is. Mindenesetre fegyverre való szer, véráramba jutva elképesztő kínokat okoz, de a magunk fajta hamar túlteszi magát rajta és még egy halandó esetén sem halálos. Csak fájdalmas. Nekem nincs rá szükségem - intettem felé, hogy ha akarja, rakja csak el. - Khmm... Barátok között ugye mit számít egy kis figyelmesség. Mellesleg érdekes fogalom ez, mifelénk üzletnek hívják. Szívességért szívességet... - néztem a szemébe pici gúnnyal. - Mutatok valamit, legújabb találmányaim egyike.
Arrébb léptem, hogy mellém tudjon állni az asztalhoz, amin a kis tálka volt, benne a teljesen áttetsző anyaggal. Megvártam míg szemügyre veszi, aztán magam is a zselészerű készítmény felé fordultam:
- Mutatkozz be szépen az úrnőnek...
A szemem sarkából démontársamat lestem, amikor a kocsonyás anyag, akár valamiféle amőba módjára kimászott a tálkából és megemelte állábait a nő felé. Nem az érdekelt, megdöbben-e, abban biztos voltam, hanem vajh képes e tökéletesen elrejteni mindezt vonásai mögé. Vidáman folytattam a bemutatót:
- Élő méreg. No persze valódi életet én sem tudok teremteni, úgymond hozott anyagból dolgozom. Leghatékonyabb mérgeimbe képes vagyok belebörtönözni a birtokomban lévő halandó lelkeket. Amennyiben megfelelőt választottam, úgy tökéletes kombináció jön létre. Tudatra ébred és mozgatja a halálos szert. Mire teljesen kifejlődik, már egy futó ember sebességével mozoghat majd és akár a bőrpórusokon át is felszívódik. Ez konkrétabban egy igen erőteljes idegméreg, még egy magunkfajtát is másodpercek alatt teljesen lebénít, két-három napra teljesen cselekvésképtelenné tesz. Egy halandót akár egy hétre is. A legszebb része, hogy én nyugodtan megfoghatom, felemelhetem, szállíthatom, mivel én vagyok a gazdája, így rajtam semmilyen hatást sem fejt ki.
A démonasszony szemébe néztem és nyugodtan folytattam:
- Némileg azért fejlődött az én tudásom is míg... öhmm... távol voltál kedvesem - jegyeztem meg pengeéles mosollyal. - Miért van egy olyan érzésem, hogy pont ez ügyben keresel meg? Mást ugyanis még barátok közt is nehéz elképzelnem, a nyakamra hágni még nincs elég befolyásod, a látomásaim pedig aligha érdekelnek, így... Mivel szolgálhatok éppen? - nevettem fel, mint egy kapzsi halandó kereskedő.

Bármily furcsa, szeretem a piszkos munkát, ha férfiak likvidálásáról van szó. Szeretem a mocskot, de leginkább a vért, ami magában hordozza a hosszas szenvedés, kínlódás és végül a leghalványabb dicsfénytől is mentes, undorító és megalázó halált. Lényegében, bizonyos megközelítésben magamat szeretem; az ítélőbírót, a végrehajtót, a hóhért, aki elhozza a kiszemelt férfi számára méltó jutalmát, avagy büntetését létezéséért, azért, hogy a Földet beszennyezte talpa nyomával.
A gyűlöletem a száműzetésben töltött évszázadok alatt egy cseppet sem mérséklődött, a mai napig élesen él emlékezetemben a fájdalmas múlt, aminek mérgező töviseit azóta sem sikerült kitépnem lelkemből. Nem is akarom. Azok a tövisek kedvesek nekem; gyűlöletesek és mégis közel állnak hozzám, mert emlékeztetőül és tanulságul szolgálnak, minden pillanatban a helyes cselekvésre ösztönöznek.
Igazságot szolgáltatok – gondolom, mire nem tudok elfojtani egy aprócska mosolyt, miközben összegombolom lenge, méregzöld blúzom. Az ágy szélén ülök, a kétszárnyú, faragott keretű tükör előtt, mögöttem a háttér vörösen izzik a napfényben. A vérrel színezett lepedőn egy férfi fekszik, az ágyhoz kötözve, elég rossz állapotban. Nem méltatom figyelemre elhaló nyöszörgéseit, de érzem, ahogy a lepedő megfeszül vonagló teste alatt. Ha lenne időm, megvárnám, míg elvérzik, így viszont nem húzhatom el szenvedéseit, ami egyáltalán nincs ínyemre. Utálok sietni.  
A pillanat törtrésze alatt az ágy másik végén termek, és a férfi fölé hajolva gyors mozdulattal metszem el torkát ezüst pengéjű tőrömmel. Ujjamat végighúzom a fémen, majd ajkamhoz emelem, és megízlelem áldozatom vérét. Finom.
Jártasságomnak köszönhetően nem sok fáradtságot jelent összetakarítani magam után. Nyomot nem, csak a holtestet hagyom magam mögött, amivel nem sokra megy a varázstalanok rendőrsége, erről mindig gondoskodom. Éppen ezért sosem kerültem összeütközésbe velük, előéletem tiszta, akár a frissen hullott hó.
A következő pillanatban már eltűnik szemem elől a hotelszoba, és valódi otthonom - ahol sosem tartózkodtam hosszabb ideig – az alvilág sötét útvesztőiben lépkedek. Venomast, az alkimistát keresem, ám némi információra van szükségem, mielőtt tiszteletemet teszem nála.  Nem találkoztunk,  mióta száműzetésbe kényszerültem, és azóta felette is eljárhatott az idő, bár erős kétségeim vannak, hogy ez valaha is bekövetkezhet. Nem, ő túlélt mindent, bármi is történt.
- Venomas. Örömteli a viszontlátás – biccentek egy sötét félmosoly kíséretében. Nem is vártam mást, talán még be sem tettem a lábam felségterületére, amikor már tudta, hogy itt vagyok.
- Egyelőre – erősítem meg szavait, miközben egy gyűrűs tincsemet csavargatom ujjaim közt. Pár lépést teszek csupán a helyiségben, egy fekete lével telt, gömbölyded üvegcse előtt megállok, és felé nyújtom kezem. De csak az üveg mentén simítok végig, betartva Venomas tanácsát – már ha tanácsnak lehet nevezni szavait.
- Ilyen szívélyes fogadtatás után, merem feltételezni, örömmel segítenél egy régi, jó barátnak. Nem igaz, Venomas? – Lassan közelebb sétáltam hozzá, és megállva bájosan, szinte már angyalian elmosolyodtam.

Lassú, kimódolt mozdulatokkal dolgoztam az asztal fölé görnyedve. A kicsikém még csak születőben volt. Még vakon tapogatózott csupán oszló húsú kezem felé, tétován vonaglott a századéves bútorlapon. Nagy figyelemmel dolgoztam, mint mindig, ha ilyesmire vállalkoztam. Ezeket a legnehezebb megalkotni, ők jelentik talán a csúcsát a tudományomnak. Mert ez az. Voltak, akik művészetnek nevezték, de nincs igazuk. A művészet minden formájában a lélek enyhe, de miket én alkotok, azok a legerősebb lelkeknek is gyötrelmei. Boszorkánykonyhám titkaira sokan vágyakoztak. A Napkirály időszakának hírhedett méregkeverési ügye bizonyította mire mennek a halandók vele, ha megosztom velük titkaimat. De hát annyira akarták. Fekete miséken szólongattak minden létező démont, amit csak ismertek, könyörögtek a tudásért. Megadtam nekik, amire vágytak. Cseppeket a tudásomból. Az, hogy a végén mindannyian az inkvizíció kínpadján végezték, nos... Így jár az, aki olyan hatalmakkal akar játszadozni, amelyek messze meghaladják a képességeit. Kínjaik hosszú időre jóllakattak, a lelkeiket pedig még ma is őrzöm. Legalábbis a nagyobb részüket...
Letettem a kezemben tartott kis tálkát, majd hátra sem fordulva köszöntöttem vendégemet reszelős hangomon:
- Libitina! Megtisztel a látogatásod - üdvözöltem udvariasan, majd ahogy megfordultam felöltöttem emberi alakomat. Ez is udvariassági gesztus volt, a legtöbb démon sem találja különösebben esztétikusnak saját fajtáját, főleg, hogy erősen különbözünk egymástól.
Ez alkalommal kb harmincas évei derekán járóra alkottam a testet, a plébánosok fekete habitusával, papi fehér gallérral, vaskos szarukeretes szemüveggel. Az egyszerű vidéki pap mintapéldánya. Rámosolyogtam az érkezőre:
- Fáradj beljebb. Nem kell aggódnod, ha csak nem mezítláb sétálsz körbe, nem lesz semmi bajod, amíg nem nyúlsz semmihez - ismertettem vele a helyzetet. - Tekintetbe véve, hogy nem látom a jövő szálai között gyorsan elérkező halálom ígéretét, úgy gondolom hozzám nem azzal a szándékkal érkeztél, mi oly sok férfitársam éltének végét jelentette. Legalábbis egyelőre természetesen - kuncogtam. - Nos, nézz körül bátran. Jelenleg szívesen látott vendég vagy itt. Természetesen szintén egyelőre...

Venomas barlangi szállása meglehetősen kietlen helynek tűnik az alvilág mélységeiben. Sötét barlangcsarnokra emlékeztet, cseppkövekkel a plafonon és különös, zöldesen derengő ködpára üli meg valamiképpen. A falak mellett korhadó asztalok sorakoznak, rajtuk lombikok, tégelyek, emberbőrbe kötött könyvek, különös szerekkel telt üvegcsék sorakoznak. A falakba ágyazódva koponyák vigyorognak örök halálmosolyukkal, szemgödreikbe hegyikristályokat helyeztek, sok ezek közül kékesen derengve világít. Amúgy a fényről néhány olajlámpás és fáklya gondoskodik. Az egésznek meglehetősen középkori hangulata van.