Marcel Eros Tito Luís Reveles

Hétf. Aug. 04, 2014 10:46 am

Gratulálunk

‟Don't Keep your magic in your world. "

Üdvözöllek nálunk. Sajnálom, hogy eddig tartott, de értsd meg kérlek, hogy egyedül viszem az oldalt, addig is elvoltál fogadva, de akkor most leírom a véleményed.
Kíváncsi leszek, hogy alakítod az életed, hogyan leszel az aki.
A lapodat nagyon szépen formáltad meg nagyon tetszett. Szépen kidolgozott mondatok és kifejezések ölelték körbe a lapodat.
Jó játékot, üdv a családban.

Kedd Júl. 15, 2014 2:35 pm

Marcel x Reveles

"Sose felejtsd el, ki vagy. A világ nem fogja. Viseld páncélként és akkor sosem fordíthatják ellened."

Teljes név: Marcel Eros Tito Luís Reveles
Becenév: Marco
Születési hely: Rio de Janeiro
Születési idő: 2006. március 21.
Play by: Neymar da Silva Santos Júnior
Melyik oldalt képviselem: Good Side
Származás: Nem érzem magam igazából sehova, senkik közé tartozónak. Szülőhazám Brazília, mégis San Francisco az otthonom immár több, mint tíz éve. Hogy hogy keveredtem ide? Fogalmam sincs. Egyszer csak itt termettem, mint ha ide varázsoltak volna. Édesanyám még mindig Rioban van, a mai napig nem tudom mi van vele. A saját lábamon állok és csak magamra számíthatok. (Jövő karakter.)
külső és belső tulajdonságaim:
Egyáltalán nem szokványos külsővel megáldott fiatalember vagyok. Már csak a származásomat nézve sem. Én az a típus vagyok, aki se nem fehér, se nem fekete. De még csak pepita sem. Kreol, már már sötétedő bőröm és zöldesbarna szemeim vannak. És ami még talán nem elsőre, de szembetűnő, göndör sötétbarna hajam van. Amit időnként ki szoktam egyenesíteni, nem szeretem, ha kezelhetetlen. Nem vagyok egy magas termet, mindössze 174 centisre nőttem. Alkatom sem nagydarab, inkább vékony. De annál szálkásabb. Sokat szoktam sportolni, szörfözni, focizni, futni ha szabadidőm engedi. Meg nem beszélve a verekedésekről.
Számtalan tetoválás díszíti különben sem elég pigmentált bőröm. Ha lehetőségem adódik, mindig varratok valamit magamra. Főleg szövegek, amelyeknek erőt adó jelentéseik vannak. Mind portugálul. A nyakamat oldalt egy szöveg díszíti, "Tudo Passa", amely annyit jelent, minden menni fog. A lapockáimra középre a "Blessed" azaz áldott szót varrattam fel, míg a vádlijaimra a "Ousadia", mely merészet jelent, míg az "Alegria" szerencsét. A mellkasomra a "Toda arma ... e Toda ... Lingua Bola que é sua ... Que não é sua ..." hangzatú szöveg került, amely azt jelenti, "Minden ami fegyver... Minden ami nyelv... Labda ami az övé, mi nem az övé." Talán ez a szöveg kapott mind közül kifejezetten nagy jelentőséget. A labda, ami oda és vissza kerül, de sosem az őt megillető helyre. Ez lennék tán én. Ahogy a felkaromat díszítő gyémánt is engem szimbolizál. Nyers, erős és csiszolatlan. Másik alakos képem pedig két imádkozó kéz a bal alkaromon. Szörnyen vallásos vagyok, ami azt illeti. Ezt már kölyökként belém nevelték és mind a mai napig viselem a nyomát. Egy nyaklánc is állandóan a nyakamban lóg, melyen kereszt alakú medál fityeg. Ami az ékszereket illeti, még egy-egy fülbevalóm szokott lenni olykor betéve. Helyesbítve inkább egyik oldalon kettő is van. De ez lényegtelen, nem igaz? A lényeg, hogy valami elfogadható sutyerák börtöntöltelék fejem legyen. Mint a többieknek a bandában, ahová tartozok.
Szeretem azt a fajta életet, amit kaptam. Kitörni a nyomorból, belecsöppenni egy olyan világba, amit nem kértem, csak kaptam. Tíz éve még vagány kiskölyök voltam, aki az utcán tengeti a mindennapjait, focizva a haverokkal. Aztán új környezetbe kerültem. A vagány kiskölyök még mindig élt bennem, de megtanultam lopni, csalni, hazudni. Randalírozni a bandában, törni és zúzni, verekedni. Megtanultam milyen az utcán élni. Nem érdekel engem a technikai fejlődés. Tökéletesen megfelel ez az élet, ami van. Mert tudom, innét kitörni sohasem fogok tisztességesen. Mégis hogy? Végzettségem sincs meg hozzá. Még csak iskolába sem jártam. Pedig regisztrált vagyok a rendszerben. A zsaruk már ismernek, mint a rossz pénzt. Noha azt nem mondhatom, hogy egyik napom kint töltöm, a másikat a fogdában, de sokat jártam már ott egy-egy éjszakára lezárva.
Hirtelen természet vagyok, heves és tüzes. Érzékelhető a brazil temperamentumom. Ahogy a zene és a mozgás iránti szenvedélyem is. Imádom a táncot, amikor a vérem pezseg, a zene pedig a fülemben lüktet. Bárhol képes lennék csak úgy elkezdeni táncolni, nem kell nekem ahhoz szórakozóhely. A humorérzékemmel sincs semmi gond, többnyire elviccelni szoktam a dolgokat, mint véresen komolyan venni.
Ami pedig a temperamentumom illeti, nem csak heves vagyok, de meggondolatlan, bátor - vagy inkább vakmerő -, és mérhetetlenül büszke. Nehéz beismernem, ha nem nekem van igazam valamiben.
Nehezen viselem, ha irányítani akarnak. Noha én magam pedig nem vagyok egy nagy irányító egyéniség. Bár időnként remek befolyással tudok lenni bizonyos személyekre. Attól függ, mennyire hagyják magukat irányítani. Ha kevésbé, akkor elfogadom egyenlő félnek.
Sokszor hajt a versenyszellem, a kitartásom ha valami motivál, akár a végtelenbe is nyúlik. Talán még olykor vissza is csap, mert nem tudom, hol a vége, hol kell megállni.
Ha valami negatívan ér, többnyire hamar kiheverem, talán ezért is tudok másokra jó hatással lenni. Olykor feltörekvő optimizmusom ragályos tud lenni. Ellenben képtelen vagyok az empatikus viselkedésre.
Túlságosan őszinte vagyok, nyers és szókimondó. Talán gyakrabban is bántok meg személyeket, aki pedig ezt nehezen viseli, az vagy elkopik mellőlem, vagy haragot szítok benne.
A nyugton maradás nem az én asztalom. Türelmetlen tudok lenni, talán túlságosan is gyorsan akarom kivitelezni egyik-másik cselekedetemet.

Képesség: Istenemre mondom boszorkányság, ami velem történt! Tizenkét évesen alaposan rácsodálkoztam a világra, amikor Rioban rohantunk az utcákon. Mi így fociztunk. Se pálya, se fű, csak az aszfalt és a betondzsungel. A labdáért rohantam ki a főútra, ahol épp két kocsi karambolozott. Ami még önmagában nem is lett volna igazán nagy dolog, de két jókora teherautóról volt szó és az egyik szabályosan felém közeledett. Elejtettem a labdát ijedtemben, de nem mozdultam. Földbe gyökerezett a lábam, a másodpercek mint ha csigalassúsággal teltek volna. Nem tudom még igazán mind a mai napig körülírni, milyen érzés fogott el. Nem akartam ott lenni. Lehunytam a szemem, felkészültem a legrosszabbra. Majd vártam. Vártam, és nem történt semmi. Sem fájdalom, se semmi. Mint ha nem történt volna semmi. Talán már nem is érzem a végtagjaimat? Egy pillanatra súlytalannak éreztem magam. Azt hittem majd jön a fehér fény. Helyette kinyitottam a szemem. Hidegebb volt, mint előtte pár perccel. És egy teljesen más város tárult a szemeim elé. Hirtelen San Franciscoban találtam magam. Ezt persze csak utólag tudtam meg. Különös volt, ahogy értettem, mit beszélnek körülöttem az emberek. Egy parkban álltam. És nem portugálul beszéltek, hanem angolul. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy mi történt abban a pillanatban. (Szeretném kijátszani, ahogy majd ráébredek félig fényőri valómra. Eddig még nem igazán tudatosult bennem, hogy mi is történt akkor több, mint tíz éve. De érik az eredmény.)

Marco ♢ 22 ♢ 9 év ♢

- Hé Marco! - kiabálja jobbról be nagy lelkesen nekem az egyik utcakölyök. A labdát hajtom. Mert mi mást csinálhatnék a nap nagy részében? Rioban az élet egyszerű és egyoldalú. Különösképpen a nyomornegyedben. A felnőttek agyon dolgozzák magukat, hogy minden napra jusson valami betevő, ha csak egy falatra is. Nincsen nekik idejük arra, hogy a rosszcsont gyerekeikkel foglalkozzanak. Tökéletesen kibékülnek azzal a ténnyel, hogy a gyerek az utcán játszik, addig sincs láb alatt. Felénk az iskola csak távoli álom. Sokan nem tudnak a környéken írni, sem olvasni. Noha nem jártam iskolába sosem, valamennyire mindkettőt tudok. Ha nem épp az utcán lógok, akkor a házban olvasok rongyosra egy újságot, vagy egy talált könyvet. Mindegy igazából mit.
- Ide passzolj! - újabb és újabb utunkba akadó kisszéket, biciklit vagy embert kikerülve végül elsózom a lasztit a kiabáló felé. Kapu? Ugyan hol? Majd használjuk kapunak a gyümölcsös standokat. És amíg a kufár mérgesen összeszedi, addig összeszedünk pár gyümölcsöt a földről és nevetve elszaladunk velük. Ezt nevezem igazán önfeledt életnek. Már ha a szegénységben lehet örömöt találni.
A labda megint pattan, gurul, falnak vágódik és hozzám kerül. Jóízűen harapok bele a kezembe akadt gyümölcsbe. A ragacsos nedű patakként csordogál végig az államon, de nem foglalkozok azzal, hogy összekoszolom a ruhám. A labdát rúgom, kicselezem az egyik kölyköt és megbikázom a lövést. A labda messze száll, visszapattan egy palánkon, majd kigurul az útra. O-ó!
- Menj már utána! - nincs több labdánk, így igyekszek ahogy csak tudok. Körbenézés nélkül szaladok ki az úttestre, nem is sejtve, hogy mi fog odakint fogadni. Talán a sofőr épp rajtam bambult el. Ki tudja. De csak a labdát kapom fel, majd az egyik gyerek kiáltására pillantok fel.
- Marco vigyázz!

***

- Hé Marco! Ébredj te mihaszna. - új élet, új feladatok. A gondtalan labdakergetés már a múlté. Helyette a gyorsasággal keresem a kenyerem. Ezek a disznók kihasználják, hogy alacsony is vagyok, kicsi is vagyok és fürge is vagyok. Még csak pár hete vagyok San Franciscoban, de már zsebtolvajlásból élek. Ohó, még ha olyan könnyű lenne, hogy amit megfújok, az az enyém lesz. A munkaadómnak kell mindent leszolgáltatni. Ha pedig valamit is visszatartunk, verés lesz a vége. Cserébe a meleg ételért és a fedezetért. Új nevet kaptam. Marcel Reveles. Bejegyzett amerikai állampolgár vagyok, és sejtem miféle kapcsolatai lehetnek ennek a vén zsugorinak. Több utcakölyköt is foglalkoztat, mind többnyire határról átszöktetett mexikói kölykök. Vagy a gettóba szorult afroamerikaiak. Alighanem a színes rengetegben még mindig én számítok az extrém esetnek. De nem toloncoltak ki. Ennyi elég nekem. Nem tudom mit tennék, ha elkerülnék, ugyanis pénzem sincs, és azt sem tudom megmondani, hova vigyenek. Napjában sokat tűnődök, hogy vajon mi történt velem a balesetkor. Már nem kellene élnem. De itt vagyok mégis, sikerült kijutnom a nyomorból talán egy fokkal jobb helyre. Egyedül édesanyám hiányzik. Ha tudnám hova írjak, írnék neki. De úgysem tudná elolvasni.
- Nyomás fiatalúr, nem érünk rá! És még ezeket a szarrágókat etetem is... - ismét hallom csak a türelmetlen szavakat.
- Máris. - álmosan ülök fel az ágyban és mászok is le, hogy felöltözzek. Újabb eseménydús napnak nézünk elébe.

***

- Hé Marco! Nézd mit találtunk. - az életem nem változott a röpke tíz év alatt. Csak veszélyesebb vizekre eveztem. Már nem a zsebtolvajlással keresem a kenyerem. De még mindig nem vagyok tisztességes állampolgár. Nem csínyeket követünk el, hanem randalírozunk az utcán, bármikor, bárhol rendbontást követhetünk el. Mint egy balul végződött focimeccs után a szurkolók. Ép berendezés nem marad. Nem csak úgy tesszük, megrendelésre kérik. Zavargásokat akarnak szítani, a szajrét pedig megtarthatjuk, ha valami értékeset csinálunk. Mindennapos a fejemre húzott maszk és valami tárgy, mondjuk egy hokiütő. Meg sportkesztyű. Gyakori vendég vagyok a fogdában is, noha még le nem tudtak csukni komolyabb esetért. A társaimmal ellentétben én nem szoktam nőket megerőszakolni, ha az utamba kerül. De nem kell félteni. Erősen priuszos vagyok. Iskolázottság híján pedig már csak emiatt a két dolog miatt sem tudnék boldogulni. Ördögi kör. Megszoksz, vagy kitesznek és mehetsz, amerre szeretnél.
Vannak gyanús alakok a megbízóink között. Még a szemük sem áll jól, Istenemre mondom! De nem az én dolgom megítélni, kinek dolgozunk és kinek nem. A portyák során a zsákmány közös. Ahogy a lakás is, elmondhatom, hogy saját kanapém van. Magánélet így nem igazán lenne, így én vagyok a mozgatható egyén. Ha szórakozásra vágyom, elmegyek tombolni, táncolni, bulizni. Aztán majdcsak kikötök valaki ágyában. Egyszerű élet. Így talán kicsit kifizetődő is az az állapot, ami jelenleg van. Sokan vagyunk. De mind hatan összefogunk.
- Na mesélj, mit találtál. - csibészes vigyor ül ki az arcomra, ahogy a maszkot felhúzva a társamhoz lépek. Újabb páncélszekrény, újabb fegyvertartalommal. Ez is valami. De még mennyire, hogy valami. Látom magam előtt az újabb portyát ezekkel a szépségekkel.
- Holnap tűzijátékot rendezünk, tesó. - cimborám már pacsira emeli a kezét, amire csak belecsapok, majd néhány sajátos mozdulat után el is eresztem.
- Ünnepelünk? - már ihatunk előre a medve bőrére. Én a mai estére mindenesetre igen. Aztán majd jó másnaposan felkelek és lefőzöm a kávém. Anélkül sosem indul el egy nap.
- Ünnepelünk.