~A nagyi temetése után pár nappal~

A nappaliban ülök a kandalló előtt néhány papírfecnit szorongatva. A tűz vidáman pattog, mintha más dolga nem lenne, én pedig csak bámulom  a felizzó parazsat a tűz mélyén. Mintha megbűvölt volna a látvány, csak ülök és észre sem veszem, hogy remegő ujjaim a köztük megbúvó papírdarabot gyűrögetik szüntelenül. A bejárati ajtó zárja kattan, és komótosan engedi, hogy kinyissák, de ezek a zajok Prue köszönésével egyetemben csak tompán jutnak el hozzám, mintha buborék venne körül. Jobb szememből kicsordul egy könnycsepp, hogy egyenesen a kézfejemet célozhassa meg, majd onnan legördülve a szőnyeg szívhassa magába. Gépiesen ható mozdulattal engedem el jobb kezemmel az idáig gyűrögetett papírfecnit, hogy a könnycsepp után hátramaradt maró érzést enyhítsem az arcomon. Fáj, hogy a nagyi elment közülünk, és nem tudom, hogy leszek képes feldolgozni a hiányát. Oly sok embert elvesztünk életünk során, nekünk pedig meg kell tanulnunk nélkülük élni, és folytatni tovább azt, amit előtte csináltunk. Úgy érzem, ez nem helyes, hogy a jó emberek mennek e a leghamarabb. Néha csak visszamennék az időben, hogy megragadhassam az elvesztett szeretteinket, és visszahozhassam őket. De ez lehetetlen, és ezért igyekszem ma is abban hinni, mint gyermekként, hogy a jó emberek egy jobb helyre kerülnek, ahonnan vigyázhatnak ránk.
Tekintetem a megviselt papírdarabra siklik, és hagyom, hogy még egy kósza könnycsepp hagyja el szememet, majd azután vékony és rövid utat megtéve az előző sorsára jusson. Mély levegőt veszek, aztán lassan fújom ki, miközben fejemet még mindig lehajtva tűnődöm el azon, hogy elolvassam-e még egyszer a papír belsejébe zárt irományt, vagy anélkül vessem a tűzre. Még egy mély lélegzetet véve hajtom ki a papírt, majd megállok a mozdulatsorban, így a sorok még fedve vannak előttem. Egy kisebb megsárgult papírdarab vonja el a figyelmem, ami lassan hullik az ölembe. A nagyobb papírt félretéve a kisebbet veszem a kezembe, és kíváncsian nyitom ki, hogy szembetalálhassam magam a saját gyermeki betűimmel. Halovány mosolyt csal az arcomra a betűk kezdeti bizonytalansága, ahogy a balról jobbra lejtő sorok is. Szinte már megfeledkeztem erről a levélről, így elolvasom akkori soraimat.

" Drága Anyukám,
Sajnálom, hogy el kellett menned az angyalok közé, mert nekünk még szükségünk lenne Rád. Még Prue-nak is, aki bár előttünk erősnek mutatja magát, hallom éjjelente sírni utánad. Anyu mindig ilyen nehéz lesz nélküled?
Remélem jól vagy ott fenn az angyalok között, és kérlek vigyázz ránk!

Sokszor ölel, Piper

Ui: Ja, és ne aggódj nagyon, a Nagyi majd vigyázni fog ránk. Remélem egyszer majd én is felmehetek hozzád az angyalok közé!"

Mire a levél végére értem, az arcomat a könnyeim árja áztatta el, és egy-két könnycsepp a levélre hullott. Nem is emlékeztem rá, mikor írtam ezt a levelet, de az űr, amit anya halála után éreztem, most ismét rám tört. Hiszen már a nagyi sincs többé közöttünk, aki lelket öntött belém, ha esetleg elkapott a hiányérzet. Életem egyik legrosszabb napja volt, mikor bevitték a kórházba, majd hónapok után el kellett tőle örökre köszönnöm.
A másik gyűrött papír kicsúszik az ölemből, én pedig lassan nyúlok utána. Félbetépem, majd összeillesztem a két darabot, hogy fedje egymást, és még kétszer megismétlem az előbbi műveletet. Mozdulataim még mindig gépiesen hatnak, miközben anélkül vetem a még mindig vidáman pattogó tűzre az apró papírfecniket, hogy átgondolnám előtte a cselekedetet.
Ekkor hallom meg a felém közeledő, egyre erősödő léptek zaját, ami mögöttem hal el.
- Az a beszéded volt, amit a ravatalon olvastál fel? - bök a fejével az elszenesedő papírdarabok felé Prue, miközben törökülésben helyezkedik el mellettem.
- Csak egy papírdarab volt, ki nem mondott titkokkal - miután egy mély légvétellel űzöm el a feltörni vágyó könnyeimet. az ég hatalmasat mordul odakinn, melyre alig észrevehetően rezzenek össze.
- Szerinted elmúlik valaha? - csendül fel hangom, szinte alig hallható gyermeki hangszínnel.
- Nem, csak megtanulunk együtt élni vele - hallom meg a választ kisvártatva. A lelkemben érzett űr nem csak a Nagyi halála miatt ilyen hatalmas. Hiszen mi hárman vagyunk testvérek, a húgunk mégis New Yorkban él.
- Jó lenne, ha mind együtt lennénk - jegyzem meg keserűen. Tudom, hogy együtt kellene lennünk, és hiszem, hogy egy nap majd elválaszthatatlanok leszünk, de olykor mégis rettentő nehéz.
- Ő döntött így - jön a felelet kurtán, melyre felállok, és magamhoz veszem az elsárgult papírdarabot - Hová mész?
- Aludni... Elfáradtam, jó éjt - zárom le a beszélgetést, hogy elmehessek aludni végre. Fáradt vagyok, és ma nincs kedvem újra kezdeni a vitát elölről. Csak szeretnék megnyugodni, azt hiszem ez az időszak túl sűrű volt...