Cam && Lexi

Nem hiszem el, hogy Cameron nem beszél velem ennyi ideig, eltűnik, magamra hagy és még annyit sem mond, hogy bocs dolgom van. Nem teltek el hónapok ez igaz, de mostanában annyira megszokott volt már, hogy találkoztunk, hogy ez is nagyon soknak tűnik. Már fizikailag is fáj, hogy nincs velem, hogy messze van tőlem, de attól még haragszom rá. Most, hogy hívott, hogy találkozzunk, nem tudom mit fogok tenni ha meglátom. Nem fogom egyből a karjai közé vetni magam, haragszom rá. Nem tudom mit csinált, de feltételezni sem szívesen feltételezek, mert csak összeesküvés elméletek jutnak eszembe. Szeretnék arra gondolni, hogy semmi köze nincs az apjának, illetve a bosszúnak abban, hogy eltűnt, de már nem tudom mit kéne gondolnom. Túl sokszor történik ez, hogy csak lelép, még egy üzenetet sem hagy. Nem fogom most megadni magam neki könnyen, mindig hamar túlteszem magam azon, hogy elment, amikor újra látom, de most nem fogom hagyni, hogy hatalmába kerítsenek barna szemei, vagy mosolya, vagy bármi. Felpofozni sem fogom, nem, képtelen lennék bántani, de nem fog megkapni olyan gyorsan. Vagyis remélem, hogy meg tudom állni.
-Hát van mit köszönnöd ezen, viszont abban igazad van, hogy így biztonságosabb.-nem tudom mit tenne a családom, ha vele látnának, bár nem nagyon érdekel a véleményük. Nem fogom kerülni miattuk, arra nem lennék képes, szeretem, nem fogom hagyni, hogy tönkretegyem magam amiatt, hogy nem lehetek vele. Olyan nagy szükségem van rá, mint a vízre, sőt inkább a levegőre. Nélküle nem vagyok egész, nem vagyok önmagam. Szerintem a családom se örülne egy olyan boszorkánynak, aki nem önmaga és emiatt bajba sodorhatja őket. Így is bajba sodorhatom őket, de úgy talán nagyobb az esélye.
-Aha...mindegy. Legalább szólhattál volna, akkor talán nem halálra aggódtam volna magam, hanem kicsit kevésbé veszélyesebben.-tényleg, már a nap minden percében gyomor idegem volt miatta, bár ezt lehet nem kellett volna elmondanom neki. Felhasználhatja ellenem, de ha megteszi nem fog jól járni. Szeretem őt, mindennél jobban, de félek is egy kicsit, hogy mi van ha csak átver. Érintésére próbálok közömbös maradni, nem kimutatni, hogy libabőrös lettem és már nagyon hiányzott. Igen ezt nem akarom, hogy tudja, de túl jól ismer. Tudja, hogy nagyon hiányzott.
-Téged is.-vallottam be neki, nem tudtam letagadni, ezt képtelen voltam, jó volt látni újra, nagyon hiányzott már, de ezt most még nem fogom neki mondani. Amikor beránt a sikátorba magával lehet, hogy meg kéne ijednem, segítségért kiáltanom, használnom ellene az erőmet, vagy bármi, de nem teszem. Hogy miért? Mert bízom benne, tudom, hogy nem bántana, ezért nem is teszek semmi. Kicsit sóhajtok, ahogy a hideg falhoz ér a hátam, hiszen mégis erős hőmérséklet különbség, de sóhajom nem tud messze szállni, mert Cam ajkai útjába állnak, majd az ajkaimat ostromolják. Eljátszok a gondolattal milyen is lenne, ha ellökném magamtól, nem viszonoznám a csókot, de rájövök, hogy azt nem akarom. Csak csókolni akarom, érezni, hogy fontos vagyok neki, ezért karolom át a nyakánál és csókolom, oly hevesen, ami ennyi idő után azért érthető is. Rég volt már, hogy csókolóztunk, túl rég, el is felejtettem, hogy felforr tőle a vérem.
-Hiányoztál.-suttogom ajkaira, hát mégis bevallottam, de szerintem ő is érzi, hevességemből és mozdulataimból. Tényleg oda vagyok érte, annyira, hogy már fáj, de nem tehetek ellene és nem is akarom. Csak kiakarom évezni, hogy most itt van velem és remélem, hogy nem tűnik el.

Cam && Lexi

Nagyon haragszom rá, tényleg és még sokáig szeretnék is haragudni rá, nem szeretném, ha tudná, hogy mennyire nem tudok haragudni rá. Mindig mikor így eltűnik megfogadom, hogy a pokolba küldöm, hogy többet ne keressen játsszon mással, de sose teszem, nem vagyok rá képes. Hiányzik, mindig, amikor vele vagyok, csak akkor nem, de ha már csak 1-2 órája nincs velem, már érzem mennyire is fáj, hogy távol van tőlem. Néha már kezdem úgy érezni, hogy ez beteges, ennek nem így kéne lennie, hanem egészséges körülmények között kéne hiányolnom, de ez nincs így. Még sosem hiányzott így senki sem az életemből, mikor nem volt mellettem, tényleg. A szüleim sem hiányoznak ennyire. Persze az elején bele tudtam volna halni abba, hogy egyikőjük sincs mellettem, de ez már nagyon rég volt. Szeretném megváltoztatni a múltat, hogy itt legyenek velem, de tudom, hogy ezt nem tehetem, hogy az túl kockázatos. Beletörődtem abba, hogy eltávoztak, lehet, emiatt sokan szívtelennek gondolnának, pedig nem lehet, ezen egy idő után túlteszi mindenki magát. De azon, hogy Cameron távol van tőlem...nem tudom túltenni magam.
-Bonyolult? Nem kockáztathatsz? És ha pont azzal rontasz el mindent, hogy szó nélkül elmész? Meg fogom ezt unni egy idő után, nem fogok rád várni, hogy mikor tűnsz fel újra, egyszer elegem lesz ebből.-most csak a harag beszél belőlem, tudom, de jobb ha tudja, hogy ilyenkor ez is megfordul a fejemben, mert aztán hirtelen felindulásból összeszedek valakit helyette. Oké, ez lehetetlen, képtelen lennék bárki mással lenni, míg ő nincs itt, nem is tudok úgy más férfira nézni. Persze volt már, hogy barátnőmmel megnéztük egy srác fenekét és vigyorogva konstatáltuk, hogy milyen jó feneke van, de Cameroné a legjobb, annál jobb senkinek sem lehet.
-Hát ne is.-ennyit mondok, de attól még nagyon jól esnek szavai. Szóval hiányoztam neki. Remélem én hiányoztam neki és nem csak a testem, ami az övé a szívemmel együtt. Puha ajkai megint eszemet veszik, ahogy mindig mikor megcsókol, más nincs ilyenkor, csak mi, a hely sem fontos, semmi, csak az, hogy végre újra vele lehetek. Heves vagyok tudom, de ő is az, bár szerintem ennyi idő után teljesen érthető, hogy mindketten szinte neki esünk a másiknak, túl sok volt a kihagyás. Ahogy ujjait érem a bőrömön visszatartok egy kis sóhajt, de mikor már egész tenyerét érzem a derekamon a sóhaj, amit bent tartottam kiszökik, és az sem zavar, hogy combomnál van a másik keze. Túl jó ez, nem akarom ellökni magamtól később is haragudhatok rá, most ez érdekesebb.
-Tényleg? És hol?-döntöm kicsit oldalra a fejem, ahogy várom válaszát, de mohó ajkai, jobban érdekelnek, így magamhoz ölelem csók közben, hogy minél közelebb érezhessem magamhoz.

Cam && Lexi

Komolyan mondom, most fognom kéne magam és inkább hazamennem. Itt kéne hagynom és nem is beszélni vele egy jó ideig, azt kéne tennem vele, amit ő tett velem, eltűnni egy időre, de én nem tudnám megtenni. Én nem tudnám így itt hagyni, ahogy ő teszi velem, képtelen lennék rá. Túlságosan hiányozná és még az is lehet, hogy még aznap vissza is jönnék hozzá. Tényleg nem tudom, hogy képes arra, hogy így itt hagyjon, semmi elköszönés nélkül vagy ilyesmi, én  sehogyan sem tudnám megtenni. Ha elköszönnék tőle, akkor sem hagynám itt, nem tudnám. De ő megteszi, pedig tudja mit kockáztat, hogy találok valaki mást, még úgy is, hogy nem sokat járok ki, tudja nagyon jól. Igaz, tudja azt is, hogy nem kell nekem senki más, csak ő, hogy senkire nem tudok úgy nézni, mint rá, és már a gondolat is fáj, hogy mással kell lennem és nem vele. Csak a gondolatra is kiráz a hideg, pedig tudom, hogy semmi sem tart örökké, mégsem akarok nélküle élni, nem, arra képtelen lennék. Már nem is nézek úgy a férfiakra, nem érdekel más, csak ő és ez még egy ideig így is fog maradni, még ha ő el is veszti az érdeklődését irántam.
-Fontos, fontos. Ha annyira fontos lennék, legalább üzenhettél volna, hogy miért mész el. Ezt már sokadszorra játszod el velem, és mindig ugyanezt mondod.-rázom kissé a fejemet ezzel próbálva leplezni, hogy haragom kezd alábbhagyni, szavai hallatán. Nem akarom, ily könnyen megadni magam neki, ahogy mindig, túl hamar megkapja amit szeretne, mert nem tudok neki ellenállni, pedig azt kellene tennem. De hát nem tudom megtenni, majd később büntetem, most inkább csak örülök annak, hogy újra itt van velem, még így is, hogy haragszom egy cseppet rá.
Szavai melengetik a szívemet, de annyiszor ígért már ilyeneket, hogy nem tudom teljes mértékben elhinni. Ahogy puszikat kapok tőle nem tudok már ellenkezni, pedig akartam, tényleg, de nem tudtam, elvarázsoltak puszijai és nagyon örültem, hogy mégis eljöttem. Igen megfordult a fejemben, hogy nem jövök el, de nagyon hiányzott, nem fogok most ellenállni. Azt majd meghagyom későbbre, lesz még rá időnk, ha már ilyen ígéreteket tesz.
-Hát, jó.-mondom, de igazából ha messze lenne, akkor is mennék vele, hisz nem akarok messze lenni tőle, most, hogy itt van nem. Nem érdekel, hogy mi van most otthon, semmi sem, csak az, hogy ő itt van és végre velem van. Kezét fogva, hagyom hadd vezessen, mutassa az utat, mert nekem ugye fogalmam sincs, hova megyünk. Vágyom rá, nagyon és az már nem segít ezen, hogy út közben is, nekem esik, úgymond, ajkaival néha betámad és én élvezem a simogatásaival együtt is. Meglepetten nézek rá, amikor egy hatalmas épület felé visz, és azt hiszem erre emlékszem is. Valami irodaház volt, és anyuval egyszer idejöttünk, de az már rég volt, azóta romos, és csoda, hogy még áll.
-Kapaszkodjak?-néztem rá meglepetten, de azért szorosan átkaroltam a nyakát, hiszen azt mondta kapaszkodjak. Furcsa volt, az egész helyzet, hogy úgymond repülünk, de ez persze nem igaz teljesen, csak na. Olyan furcsa akkor is. Az is vicces, hogy az ablakon közlekedünk, hiszen magasan van, meg minden, de olyan jó mégis. Az egész hely meglep. Azt hittem valami lepukkant hely lesz, erre teljesen olyan, mint egy rendes lakás és emiatt gyorsan körbe is nézek és teljesen Cameron stílusa, ami engem megmosolyogtat. A szoba tele volt szórva rózsákkal, amire szinte leesett az állam, és nagyon nem is tudtam semmit sem mondani, annyira meglepett, hogy erre képes volt, pont ő. -Ez...hogyhogy....hogy jutott ilyen az eszedbe? Belőled ilyet pont nem néztem volna ki.-tényleg sosem gondoltam volna, hogy ő erre képes, nem azt mondom, hogy nem tetszik, sőt nagyon is tetszik, csak meglep, hogy ilyenekre is gondolt. Ahogy szembe kerülök vele hevesen csókolom, nem akarok elszakadni puha ajkaitól, de egy kis sóhajt megeresztek, ahogy fenekemen érzem ujjait. Fel sem tűnik, hogy hátrafelé araszolunk, annyira magával ragad ajkai puha érintése, hogy fel sem fogom, addig, míg a hátamnál nem érzem az ágyat. Ujja vándorlása elveszi az eszem és tudom, hogy most már nem fogok tudni ellenállni neki, nem tudok már haragudni rá, és teljesen az övé vagyok, ma és holnap is, és azután is, vagyis mindig. Azért majd még egyszer meg fogom őt büntetni, de most nekem is szükségem van rá, nagyon.

Cam && Lexi

Annyira szeretném, hogyha nem jönne vissza, mikor így eltűnik és nem is akarom, hogy valaha is visszatérjen, de ezt csak a fejemben zajlik le, mert nem gondolom ám így. Persze abban a pillanatban igen, mert a harag beszél belőlem azért amiét csak így itt hagy, de ennyi az egész. Amint végig gondolom rájövök, hogy nem akarom, hogy ne jöjjön vissza, azt akarom, hogy itt legyen velem és soha ne hagyjon el, de tudom, hogy ezt nem kérhetem tőle. Hogy én csak egy boszorkány vagyok, ráadásul egy Halliwell, akit utálnia kellene és megölnie, vagy bármi ilyesmi. Nem is nagyon értem, hogy miért nem tette még meg ezt, hiszen ő nagyobb bajba kerül, akkor is, hogyha az ő társai jönnek rá és akkor is, hogyha az én családom. Akárhogyan is nézem csak ő jár rosszul, vagyis ő jár a legrosszabbul és megértem, hogy nem akar kockáztatni. Akkor is megértem, ha fáj, hogy így elmegy és valahol máshol van el, máshol érzi jól magát. Fáj ha arra gondolok, hogy valaha találni fog magának mást helyettem, valakit, aki inkább hozzávaló, de tudom, hogyha az úgy történik, akkor úgy is kellett lennie.
-És abba nem gondolsz bele, hogy engem pont te bántasz azzal, hogy itt hagysz? Nem szép dolog ezt az orrod alá dörgölnöm, hiszen igazad van, hogy elmész, nem kockáztatod, hogy rosszul járj te is, de akkor is fáj. Nagyon is.-nem akarok mindent a fejéhez vágni, amit érzek, nem az nem lenne szép dolog és én nem vagyok rossz ember, hogy ezt tegyem. De ez volt az a pont, ahol valamennyit ki kellett magamból adnom. Hagytam, hogy egy ideig keze arcomon legyen, de aztán kicsit elhúzódtam. Szeretem őt, ehhez kétség sem fér és vele akarok lenni, ezért is olyan rossz, hogy csak így eltűnik olyan sokszor. Felfogtam, hogy kockázatos üzennie, meg minden, de akkor legalább mondja el ilyenkor, hogy számítsa arra, hogy el fog tűnni és ne azt mondja, hogy itt marad velem, mert az hazugság és én nem szeretem, ha hazudnak nekem.
-Ennél jobb nem is lehetne. Ez tökéletes Cameron.-már nem is tudom miért haragudtam rá, semmi sem érdekes, elborít a szerelem teljesen, ennyit még sosem fáradt értem senki. Lehet nem volt olyan nagyon sok idő, nem tudom, vagy nem volt nagy munka, de nekem úgy tűnik, hogy sokáig szenvedhetett vele, ezért is örülök annyira, hogy mégsem hagytam ma ott. Nem gondoltam volna, hogy ő bármikor is ilyet fog tenni értem, de megtette és ezzel elérte, hogy csak jobban oda legyek érte, pedig azt hittem, ennél jobban nem lehetnék az övé.
-Miért?-konyult le ajkam, de azért nem gondoltam komolyan, tudok várni még ha kíváncsivá is tett. Nem szoktam nyafogni hisztizni és ha ő azt mondja, hogy majd megtudom, akkor megtudom és várok rá, hiszen tudom, hogy vele nincs értelme ezen vitatkozni, úgyis az lesz, amit ő akar, nem tudok ellenkezni ebben vele. Ahogy abban sem, hogy ledönt az ágyra, bár ebben nem is akartam, jó tudni, hogy felettem van és igazából teljesen kiszolgáltatott vagyok per pillanat és azt tesz velem, amit akar, de nem félek ettől, hiszen tőle sem félek. Lehet az lenne a legokosabb, menekülni előle, hiszen bármit tehet ellenem egy ilyen helyzetben, de akkor már rég tehetett volna ellenem. Elég sok alkalma lett volna már rá, sőt még védtelenebbnek is látott mégsem tette. ez azért jelent valamit. Nagyon jó csókolni őt, nem is akarok mást tenni, de ő persze ennél nem áll meg, és megszabadít a bugyimtól, ami bevallom engem is egy kicsit zavart, de azért utcára nem fogok anélkül menni, otthon okés, hogy nincs rajtam, de az utcán...rosszabb lennék, mint a sarki lányok, de komolyan. Ujjai simogatására csak halk sóhaj hagyja el ajkaimat, ami nem jut messzire, hiszen csókját még mindig sikerült élveznem, bár nem sokáig, mert elszakad tőlem, hogy zavarba hozzon egy rövid mondattal.
-Milyen jó, hogy észrevetted.-vigyorogtam egy kicsit, de nem sokáig tart ez az állapot, mert felültet, hogy leszedje rólam a ruhámat, ami még rajtam van. Örülök, hogy nem szakad el egyből az ajkaimtól, csak mikor muszáj, hogy leszedje a ruhát rólam. Nagyon jó, igazán élvezem, hogy itt van velem, azt pedig még inkább, ahogy csókol, ahogy nyelve az enyémmel játszik, mindent imádok, és hevesen viszonozom, és lehet pont emiatt esik meg, hogy meg-meg harapom az alsó ajkát néha, pedig nem direkt csinálom. Amikor a melltartóm is lekerül, egy kicsit úgy érzem, hogy elpirulok, de ez nem teljesen igaz. Annyiszor látott már meztelenül, hogy már nincs értelme annak, hogy itt piruljak előtte. Nem szégyellem magam, tudom, hogy nem én vagyok a legjobb nő, vagy bármi ilyen, de tudom azt is, hogy ő neki így vagyok jó. Ha nem így lenne, akkor nem lenne most itt velem, hanem egy dúsabb keblű nővel élvezné a ma esté, nem itt lenne felettem és nem az én mellemet csókolgatná, ami nagyon jó. Sőt ez nem is kifejezés, túlságosan is jó, ezért sem bírom nyögés nélkül, nem megy, akármennyire is próbálom. Nem sokára újra ajkaimon érzem az ő ajkait, de nem élvezhetem ezt sokáig, mert újra elindul lefelé ajkai is és az ujja is, mert hamarosan lent érzem, mire megint csak nyögni tudok. Nem hiszem el, hogy ennyire hiányzott a ez, eddig fel sem tűnt. Muszáj kicsit magamhoz rángatnom, a felsőjénél fogva, hogy jelezzem neki, hogy szedje már le magáról, ne csak én legyek már ennyire meztelen, az már feszélyezne engem is.

Cam && Lexi

Haragszom rá, ezért sem tudom visszafogni magam, csak úgy dőlnek belőlem a szavak, amik annyi ideje kavarognak bennem. Mindig mikor itt hagy átfutnak ezek a gondolatok az agyamon, hogy miért teszi, miért kell engem bántani, és miért mondja, hogy amiatt megy el, hogy nekem ne essen bajom. Mindig mikor elmegy minden este sírva alszom el, és napközben is csak nehezen tudom tartani magam, mert mindenről ő jut eszembe. Ilyenkor ki nem állhatom, utálom, hogy ennyire beleköltözött a fejembe, hogy a gondolataim kilencvenkilenc százaléka csak róla szól. Szeretném elmondani valakinek, hogy tudjon tanácsot adni, hogy mit tegyek, de nem tehetem, azzal elárulnám magunkat és őt bajba is sodornám, pedig azt nem szeretném.
-Bocsássak meg....mindig ugyanez van. Mindig. Mégis folyton elmész. Értem én, hogy nem akarsz bajba kerülni, meg engem sem akarsz bajba sodorni, de ez így nem jó. Valami más mód kellene erre, vagy...el kéne felejtenünk egymást.-könnyek szöknek a szemembe, ezt nagyon nem szeretném, de már kezdem úgy érezni, hogy így is olyan, mintha nem lennénk együtt. Szeretem, már annyira, hogy fáj, de ezt már nem tudom elviselni. Hogyha nem menne el állandóan, akkor semmi bajom lenne, sőt én lennék  legboldogabb ember a világon, de így rossz. Most nem húzódom el tőle, az túl fájdalmas lenne, mert szeretem, ahogy megérint, ahogy rám néz, ilyenkor kívánatos nőnek érzem magam, olyannak aki kelhet bárkinek is. Ezt mindig eléri, mellette vagyok boldog, nélküle nem vagyok önmagam, ezért sem szeretnék tőle elválni, de ha ez nem megy akkor sajnos muszáj lesz. Csak ne kéne ezt tenni, már a gondolatától is rosszul vagyok.
-Ne légy butus, ez gyönyörű lett.-teljesen meg vagyok hatva, senki sosem fáradozott még ennyit értem, senki sem akart még ennyire a kedvemben járni, de ő...istenem tényleg belé szerettem, nem akartam, de megtörtént. Sosem akartam szerelembe esni, tudtam, hogy az egy idő után felemésztene engem, és az, ami anyámmal történt, arra tanított, hogy a rossz oldalon ne keressünk partnert. erre én ott találtam meg őt és nem akarok elszakadni tőle soha. Boldog vagyok vele, boldogabb, mint eddig valaha.
-És milyennek is kéne lennie a megfelelő pillanatnak?-nézek r oldalra biccentett fejjel, de hamarosan ennek már nincs értelme, hiszen, ahogy lekerül a ruhám simogatása jobban lefoglal. Csalódott nyöszörgés hagyja el ajkaimat, mikor lent simogat, de nem érint meg, ezzel kínozva engem, de tudtam, hogy nem kapom meg egykönnyen. Mindig is szeretett kínozni, amivel engem az őrületbe kergetett, de bevallom attól még élveztem mindig is ezt. Neki sosem mondtam, de mindig észrevehette abból, hogy sokkal nedvesebb lettem, bár elég volt az ilyen pillanatokban rám néznie hatalmas barna szemeivel és már teljesen az övé voltam.
-Ezen már nincs mit nagyon segíteni.-tekintetem az övébe fúrom, de nem sokáig marad ez így, hiszen amint lefelé halad testemen inkább másfelé nézek, mert ha őt nézem, csak fokozódik a vágyam. Ahogy megérzem lent, nem csak egy sóhajt szakad fel belőlem, de még mindig nem tudok teljesen ránézni, mert tudom, hogy akkor már nem tudnám magam kontrollálni és nem csak sóhajtoznék, hanem nyögéseim is kiszöknének, amit még nem szeretnék. Persze ezzel nem tudok sokáig így maradni, hiszen ahogy magamban érzem nyelvét egy kisebb nyögés jut ki ajkaimon, és itt már képtelen is vagyok másfele nézni. Így eleinte őt nézem, amint koncentrál, de ezzel csak azt érem el, hogy hangosabban nyögjek és kezeim hajába vándoroljanak. Az érzés, ahogy mozog, elveszi az eszemet, nem tudok másra gondolni képtelen vagyok, úgy meg főleg, hogy érzem, hogy nagyon közel vagyok már a csúcshoz, pedig még alig csinált valamit. Ennek lehet az az oka, hogy rég voltunk így együtt, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogyha így folytatja nem fogom sokáig és annak érdekében, hogy ezt tudtára adjam erősebben fogom barna tincseit, remélem ebből érti.

Cam && Lexi

A szavak csak úgy jöttek belőlem, olyanok is, amiket nem akartam kimondani, mert tudtam, hogy meg fogom bánni. Az utolsó mondatom meg is bántam, pár pillanattal később, de nem mondtam, hogy nem fordult ez meg a fejemben. Szeretem, nála jobban sosem szerettem senkit, senki iránt sem éreztem ilyet. Persze a családom is szeretem, de az más fajta szeretet. Nem akarok mindig velük lenni, nem csalnak minden pillanatban mosolyt az arcomra és nem sírok miattuk éjszakákon át. Tényleg szeretem, de ez nekem sok. Annyit van tőlem messze, hogyha összeszámolnánk, kiderülne, hogy többet voltunk külön, mint együtt, ami nem hiszem, hogy a mi kapcsolatunknak jót tenne. Mindig mikor elmegy arra gondolok, hogy soha többet nem jön vissza, mert talált magának valakit, akivel nem kell bujkálnia, nem kell félnie, hogy lebukik és bajba kerül. Ilyen nő kellene neki tudom, mert ez nem egészséges, de nem tudom elengedni ő, elfelejteni. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy valaki mással látom őt boldognak, azt meg egyenesen elképzelhetetlennek tartom, hogy én boldog legyek nélküle. Nekem csak ő kell és senki más.
-Nem fogod ezt betartani, mert ha gond lesz úgyis menekülni fogsz, amit meg is értek, hiszen én sem akarnám, hogy megöljenek, vagy bármi ilyesmi. Szeretlek, nagyon, de ez így nem egészséges. Nem tudnék nélküled élni, de lehet meg kellene próbálnunk.-szemeim könnyben úsztak, ezért nem is tudtam felfogni, hogy kimondtam azt a bizonyos szót, amit eddig csak a családom körében mondtam. Nem szoktam ezt használni, nem olyan szó, amivel az emberek csak úgy dobálóznak, legalábbis szerintem. Az igazat megvallva, nagyon régóta tudom, hogy ezt érzem iránta, csak eddig képtelen voltam elmondani neki, nem mertem, mert féltem, hogy nem így érez. De most elmondta, hogy de, és ezért is van az, hogy kisebb hezitálás után viszonozom csak ölelését, nem pedig ellököm magamtól. Karjai között teljesen megnyugszom és úgy ölelem, mintha soha nem akarnám elengedni, mert ez igaz is, ha tehetném örökké így maradnék vele.
-Akkor megérte, hogy ennyit fáradoztál vele, mert nagyon tetszik.-nagyon széles és boldog mosoly volt arcomon, mert tényleg hihetetlenül boldog voltam. Sosem érdekeltem még senkit sem annyira, hogy ilyet csináljon értem, de sose akartam ezt. Nem vagyok az a romantikus fajta és általában, ha valaki valami olyat akart tenni értem, akkor rosszul reagáltam le. Most ezt nem akartam elrontani és szerintem nem is tettem, mert tényleg csak mosolyogni tudtam, hogy ennyit képes volt megtenni értem.Az ilyen dolgok után képtelen lennék nem odalenni érte, meg vissza, túl aranyos hozzám.
-Szerintem te is kíváncsi vagy a reakciómra, szóval lehet jobb lenne, túl lenni rajta mielőbb, nem?-kérdeztem rá felvont szemöldökkel, de hamar el is felejtettem, hogy mit is akarok belőle kiszedni, annyira elfoglalt az, hogy meztelenül feküdtem alatta és élvezzem, amit tesz velem. Annyira jó ebben az egészben, már el is felejtettem, hiszen olyan rég volt már arra esélyem, hogy ezt élvezzem. Persze találhattam volna magamnak valakit, aki fele annyira sem lett volna jó, mint ő, csak egy kis elterelés lett volna, de én nem ilyen vagyok, nekem ez nem kell.  Én csak vele akarom ezt átélni, vele akarom tölteni ezeket a pillanatokat és csak ő láthat meztelenül, és ennyire kiszolgáltatottan. Nem szeretnék más előtt ilyen helyzetben lenni, akkor sem, ha egy oldalon állunk. Belém nevelték a bizalmatlanságot, és eleinte benne sem bíztam, de nagyon hamar kivívta bizalmamat, hiszen ha nem így lenne, a közelébe sem mennék. De én szeretek vele lenni, és bízok benne, az életem is rábíznám, és még a legkiszolgáltatottabb pillanatomban is szívesen lennék vele. A nővérem biztos azt mondaná, hogy csak a bizalmamba akar férkőzni és azért van velem, de milliónyi alkalma lett volna arra, hogy végezzen velem, de nem tette, ami csak jelent valamit.
-Másra nem is bíznám.-tényleg nem, képtelen lennék magam mással elképzelni ilyen helyzetben, de szerintem ez normális ilyenkor. Annyira hihetetlen nekem, hogy egy ilyen pasinak, mint neki, pont én kellek. Hogy én vagyok az, akivel itt van és csókolgatja, vagy épp nyalogatja. Istenem, hogy mikre képes a nyelvévek, hihetetlen, hogy ennyire ügyes, erre mindig rácsodálkozom, csók közben is, és ilyenkor is, mikor lábaim közt foglal helyet. Tudom, hogy nem fogom így sokáig bírni, hiszen rég voltunk már együtt és bevallom, hogy azt sem tudom elképzelni, hogy én ezt magamnak csináljam, mert az úgy nem jó, ez Cameron dolga és ha kell akármeddig képes vagyok rá várni, csak a testem jelzi már a hiányát. Ezért most nem tudom visszafogni a nyögéseimet, ahogy hevesen mozog bennem, és ujjaimat is képtelen vagyok meggátolni, hogy tincsei közé túrjanak, kifejezve, mikor közel kerülök a csúcshoz. Abba reménykedtem, hogy mikor jelzek megáll, de nem ezt tette, csak gyorsított, amivel meglepett, de nem is foglalkoztam sokat vele, mert éreztem hasam aljában, azt a kellemes bizsergető érzést, ami lassan áthaladt egész testemre és minden testrészem kezdett lezsibbadni. Szememet lehunyva hajtottam fejem hátra, emeltem meg a hátam és nyögtem hangosan a nevét, mikor az orgazmus áthaladt a testemen. Jó ideig tartott ez a kellemes zsibbadság, de nem zavart, élveztem, de amikor már alább hagyott, akkor is remegett a lábam ás minden végtagom gyenge volt. Na most vagyok kiszolgáltatott, nem eddig voltam az.

Cam && Lexi

Haragudni akarok rá, itt hagyni őt és keresni magamnak egy helyet, ahol magam lehetek és kisírhatom magamat. Nem akarok itt lenni, most nagyon nem, főleg, azok után nem amit mondtam. Úgy érzem komolyan gondoltam, de most mégis fáj, hogy ezek a szavak kicsúsztak ajkaimon. Olyan, mintha a föld kicsúszna a lábam alól, elvesztettem az irányítást magam felett. Legszívesebben, most bocsánatot kérnék és szinte neki esnék itt helyben, de nem fogom ezt tenni. Fáj, az amit mondtam, szinte marja a torkomat, hogy végigcsúsztak ott ezek a szavak. Sosem hittem, hogy ezt ki fogom mondani, de ha mégis, akkor nem neki, nem ezt érdemli tőlem. Nem ilyen dolgokat kéne neki mondanom, hanem, hogy mennyire szeretem, mennyi mindent tennék meg érte, és mennyire oda vagyok már csak a gondolattól is, hogy vele lehetek. De most ezt nem teszem, nem is akarom ezt tenni, vagyis legbelül, de, ezt szeretném neki mondani, de haragszom rá. Haragudnom kell rá. Nagyon nehezen megy ez nekem, de muszáj. Karjaira meredtem, amik az enyémeket fogták határozottan és mondanám, hogy fáj, de az nem igaz, ahogy az sem, hogy nem akarok olyan közel lenni hozzá, amennyire közel kerültem, de egy picit azért próbálok menekülni, hogy ne varázsoljon el, fél pillanat alatt. Simán képes lenne rá, így meg főleg, hogy alig centikre van tőlem. Lexi, szedd össze magad, most haragszol, emlékszel? Emlékeztettem magam, gondolataimban, de nem sokra mentem vele.
-Nem lesz kár? Hogyne lenne az? Fizikailag csak akkor nem esik bajom szerinted, de mi van belül? Ha neked bajod esik én szétesek, csak egy valami leszek, aki néha eszik, jár, és beszél. Az már nem én leszek, nélküled már nem leszek. Szóval rohadtul nem kár érted, ezt fogd fel. Nekem az csak jobban fájna, ha bajod esne, ezért is mondom, hogy jobb lenne, ha elmennénk mostantól egymás mellett. Úgy nem kerülhetsz bajba.-utálom, utálom, utálom ezt. Legszívesebben kitépném a saját nyelvemet a számból, hogy többé ne tudjak ilyen dolgokat mondani, de sajnos így érzem. Tényleg így kellene lennie, az egész kapcsolatunk halálra van ítélve. Tudom, hogy a remény hal meg utoljára és én még nem adtam fel, hiszen szeretem, nem érdekel, hogy a családom mit gondol, vagy az ő "családja", mert nem érdekel. Szeretem és fáj maga a gondolat is, hogy nem lehetek vele többet. Úgy még inkább, hogy itt vagyok karjai közt és úgy érzem, hogy egy szavam sem gondoltam komolyan, egyiket sem akarom betartani. Pedig én mindig betartom, még akkor is, ha fájdalmasan történik, de most nem megy. Nem tudom betartani, csak vele akarok lenni, itt és most. Soha sem elszabadulni tőle, sose távol lenni. Na ezt még gondolatban is ügyesen fogalmaztam meg...örülök, hogy legalább ki nem mondtam. Ahogy fülemhez hajol, megeshet, hogy el kéne löknöm, de nem teszem, közel akarok lenni hozzá, nem akarok messze lenni tőle soha többet. Amit suttog azután meg még inkább nem. Sosem hittem, hogy ezt valaha tőle fogom hallani és ennyire boldoggá fog tenni ezzel az egy szóval. Már nem érdekel mit mondtam korábban, nem érdekel semmi, csak az, hogy megemeljem arcát és egy édes csókba vonjam.
-Oh mindig is akartam egy ilyen helyet! Remélem nem turkáltál a fejemben.-vonom össze szemöldökömet, mintha kicsit haragudnék, de mosolyom sajnos elárul, túlságosan is tetszik, hogy haragosan tekintsek rá. Hogy most a szoba, vagy Cameron tetszik jobban....hát nem tudom, bár ez hazugság. Persze, hogy Cameron, a szoba, vagy mi csak egy plusz dolog hozzá. Bár azért kissé zavarna, ha ezt onnan tudná, hogy a fejemben turkál, mert nem akarom, hogy hallja minden gondolatomat, azzal hamarabb lebuknék mindennel. Hamarabb tudná meg, hogy elveszek pillanatok alatt a szemeiben, hogy mennyire odavagyok mosolyáért, és ha csak egy féloldalas mosolyt kapok tőle, már az övé vagyok. Ez azt hiszem elég nagy gáz lenne, mondjuk nem lenne az, csak ahj...nem tudom.
-Ha nem lennék türelmes, akkor nem itt lennék.-mondom neki mosolyogva a fejemet rázva, hiszen így van. Annyit vártam már rá a kapcsolatunk során, sőt egész életem során, hogyha nem lettem volna türelmes sehol se lennénk már. Semmi sem lenne kettőnk között, hogyha nem lennék türelmes. Vele mindig az vagyok, másokkal sohasem, ezért is türelmetlen embernek tartom magam, de rá bármennyit tudnék várni, ha kell egész életemben csak rá várnék. Igen, képes lennék annyit várni amennyit csak kell, ahhoz, hogy újra lássam őt, érezhessem érintését. Ha kell egész életemben rá várnék, még akkor is, ha ez nagyon hülyén, vagy nyálasan hangzik. Épp ezért nem fogom ezt kimondani, bár ezt szerintem ő tudja, sőt nagyon is jól tudja, hiszen mindig itt hagy, oly könnyen, ahogy levegőt vesz. Oké, ez lehet, hogy nem teljesen igaz, de nem tudom végig gondolni ezt, és kielemezni, sokkal jobban lefoglal, hogy én meztelen vagyok, ő pedig felettem van. Túlságosan is hiányzott minden vele, hogy azt mondhassam, hogy nem vágyom rá, mert az hazugság lenne, per pillanat teljesen oda vagyok azért, hogy végre enyémeken érezhessem ajkát, vagy valahol máshol a testemen, hiszen mindenhol szeretem, ha érint. És csakis ő érinthet akárhol, sokaknak azt sem hagyom, hogy semleges helyen érintsen, mert nem szeretem. Tőle viszont egyenesen imádom. Oh, ha tudnád mennyire szeretem, de ezt azzal az egy szóval nem igazán tudom kifejezni, igaz, hogy erős szó és sokat nyom alantba, de mégsem elég ahhoz, hogy kifejezzem mit is érzek iránta.
Arra amit mond, már nem tudok reagálni, képtelen vagyok, túlságosan lefoglal az élvezet, amit átélek miközben ő testemet járja be, ajkaival és nyelvével is, néha egyszerre minddel. Sokkal jobban magával tud ragadni, egy érintése, vagy csak a tekintete, mint bárki másé, így tudom, hogy nekem senki sem kell, és soha nem is fog kelleni, annyira, mint ő. Senkire sem tudok olyan férfiként nézni, mint rá, és tudom, hogy ő azt hiszi találnék jobbat, mint ő, pedig ez nagyon nem igaz. Ha csak a külsőjét nézzük is, egy főnyeremény, és belül is az. Emlékszem, hogy mikor először találkoztunk milyen volt, mostanra már nem olyan, teljesen más, persze vannak hasonló dolgai is. Nem tudom, hogy ő mindig ilyen volt-e a felszín alatt, vagy csak miattam változott meg, de nem is érdekel. Én nem csak az egyik felébe szerettem bele, abba ami most van, vagy ami volt, hanem együtt a kettőbe. Ha megint olyan lenne, mint volt én akkor is, ugyanúgy szeretném és sosem tudna eltaszítani magától semmivel. Ezek a gondolatok sem kavarognak sokáig a fejemben, hiszen egy nyögés eltörli őket, ahogy nyelvét mélyebben érzem magamban. Nem tudom, hogy csinálja ezt olyan jól, de az eszemet vesztem tőle, és már nem tudom hol vagyok, és miért vagyok ott. Nem számít, hogy a családom mit szólna ehhez, vagy bárki is, most csak mi ketten számítunk, legalábbis nekem, tényleg más nem fontos csak ő, ebben a pillanatban biztosan. Ahogy érzem, hogy közeledek a csúcshoz, erőseb fogom selymes barna tincseit és már kezdek attól félni, hogy fáj neki, de ő mégsem áll le, csak gyorsabban mozog, amitől a maradék egyben lévő gondolatom is elveszik, és helyette átadom magam a gyönyörnek. Érzem, ahogy egész testemen áthalad az a bizonyos bizsergés, ami egyáltalán nem kellemetlen, hanem nagyon is kellemes, majd lassan erősödik, mire csak nevét vagyok képes nyögni, mikor kiteljesedik az élvezet. Csak lassan akar lecsendesedni orgazmusom, még akkor is remegnek a lábaim, mikor már mellettem fekszik, és légzésem is ugyanolyan kesze-kusza, mint, amilyen eddig is volt. Nem tudom megszólalni, semmit se tudok, csak felé fordulok egy kicsit bizonytalanul, de annál nagyobb magabiztossággal tapadok ajkaihoz és csókolom olyan sok érzelemmel, ahogy csak tudom. Szeretném valahogy kifejezni, hogy mit érzek iránta és most csak ezt látom a legjobb módjának, hiszen per pillanat egy hang sem jön ki a torkomon.

Cam && Lexi

Tudom, hogy sosem gondolnám komolyan azt, hogy menjünk el mostantól egymás mellett, de szeretném, ha ő azt hinné, hogy komolyan gondolom, ha félne, hogy elveszíthet, mert akkor talán foglalkozni is velem. Oké, nem azt mondom, hogy szarok rám, hogy nem foglalkozik velem, de ez az állandó lelépegetése nem segít a dolgomon, nem segít azon, hogy elhiggyem csak én vagyok neki. Lehet, hogy ilyenkor valami nőjéhez jár, aki azért van, hogyha engem megun, akkor legyen valaki akivel játszhat. Megeshet ez is nem? Nem akarok arra gondolni, hogy mással van, hogy mást csókol, mást tart a karjaiban, mással fekszik le. Nem akarok ebbe belegondolni sem, szeretem, nem akarom elveszíteni, de ha mással boldogabb, mint velem...akkor nem tudok mit tenni, akkor muszáj elengednem, hagynom, hogy azzal legyen, aki boldoggá teszi, én bármit megtennék ezért, mert nincs fontosabb ember az életemben. Nekünk úgysem biztosít semmi jót sem a jövő, még ha nem is látom, tudom, hogy semmi jó nem leszünk velünk, csak bajt hozunk egymás fejére a kapcsolatunkkal. Összeomlanék, ha ő nem lenne velem, örökké csak bánatos lennék, nem akarnék senkit sem a közelembe, nekem csak ő kell, senki más, még senkit sem szerettem így, és senkit sem fogok tudni. Ezek a gondolatok vezetnek oda, hogy nem lököm el, nem megyek el tőle, szeretek közel lenni hozzá, így nem akarok elszakadni tőle, akár két centi távolság is sok lenne, nem akarok még annyira sem messze lenni tőle, túlságosan is imádom őt is, érintését is. Szeretem, kész ennyi, nekem más nem kell.
-Nem vagy önző, de ha mégis akkor én is veled együtt, csak téged akarlak, sosem akarok elszakadni mellőled, nem kell nekem senki más. Én is megtennék bármit érted és bevallom egy pillanatra komolyan gondoltam amit az előbb mondta, de sosem lennék képes elfelejteni téged. Soha...-szeretem, nagyon is, nem mondtam neki, ez igaz, nem kellene magamban tartanom, ki kéne magamból ezt adni, de nem tudom, valami meggátol ebben, és tudom jól mi az, ami gátol. Anyáméknak mondtam utoljára, hogy szeretem őket, de már ők nincsenek. Nem akarom őt is elveszíteni, vagy elijeszteni azzal, hogy mit is érzek iránta, mert tudom, hogy ő nem az, az érzelgős fajta, vagy aki boldog attól, hogy azt mondom neki, hogy szeretem.  Élvezem simítását, csókjait is kezemen, és hagyom, hogy úgy mozdítson, vagy azt tegyen velem, amit akar. Nagyon szeretem érintéseit, az pedig jobban feléleszti bennem ezt az érzés, hogy megcsókol. Boldogan viszonozom, már nem is értem, hogy miért akartam elszakadni tőle, hogy miért ne legyek vele, de igen, attól még így is félek, hogy elhagy megint. Vallomása, amit kapok ezek után felébreszti bennem újra az összes érzésemet, amit iránta érzek, a gyomromban a pillangók is megindultak, és a boldogság öntött el belülről, hihetetlenül boldog voltam tényleg, és ezt egy hosszú csókkal és karjaimmal is ölelem, de sajnos nem viszonozom ezt a gesztust, legalábbis, azt, hogy szeretem. Nem mondom neki, félek attól, hogy reagálna rá, akkor is, hogyha ő már mondta.
-Igazán? Néha még is úgy érzem, hogy turkálsz a fejemben, túlságosan is jól tudod, hogy mit szeretnék. Vagy ennyire jól ismersz?-tekintetem kérdőn szegezem rá, szeretném tudni, hogy most mi van, bár tudom jól, hogy sosem turkálna a fejemben, csak jobban ismer, mint én magamat.  Kisfiús mosolya az idegeimre megy, ilyenkor képtelen vagyok rá haragudni, ellenállni neki, vagy bármi hasonlóra, mert annyira aranyos, hogy bármit megtennék ilyenkor érte. Amúgy is kész lennék a tűzbe tenni a kezemet, hogy neki baja ne essen, ezért is lettem volna képe, örökre megszakítani vele  a kapcsolatot, mert tudom, hogy akkor semmi bajba sem kerülhetne. Ha szétmennénk, ő még talán ki tudná magyarázni, hogy miért volt velem, engem viszont a családom kifilézne. Ő sokkal jobban jár ha nincs velem, de nem tudok elszakadni tőle...egy önző liba vagyok...
-Na látod...-tudom, hogy sokan már otthagyták volna, és nekem is megfordult egy párszor a fejemben, de, ahogy valakivel is próbálkoztam csak beszélgetni, egyből az ő arca ugrott be, a mi legelső találkozásunk, az első csókunk, az első együtt töltött éjszakánk..csak ő jutott mindenről az eszembe, képtelen voltam már férfiakra is férfiként nézni. Ha mégis egyből Cameront kerestem bennük. Ha tudná a nővérem, hogy mennyire odavagyok valaki olyanért, aki ennyire sokszor hagy magamra, akkor agybajt kapna és hülyének tartana, ha meg azt is megtudná, hogy warlock....szerintem kivégeztetné őt, vagy a legnagyobb kínzásokkal akarná megölni. Oké, ezt a gondolatot ki is akarom verni a fejemből, szerencsére nem kell nagyon küzdenem, mert ő megteszi helyettem azzal, hogy mikor már ruha nélkül vagyok, nyelvével kezd kielégíteni. Hát mit nem mondjak, rég voltunk együtt, így elég hamar csúcsra juttat, nem is kell nagyon küzdenie, hogy remegő lábbak élvezzek el, és bizonyítsam be, hogy csak is ő képes erre. Mikor végre abbahagyta és mellettem fekszik és csak csókolom, képtelen vagyok mást tenni, de azért igyekszem, ezért hanyatt fektetem, hogy fölé kerülhessek és rá és csípőjére is ülök. Szeretek így ülni, olyan kényelmes.
-Szeretlek.-suttogom fülébe, ahogy lehajoltam hozzá, hogy gyengéden végig csókolhassam nyakát.